Nevada Barr: 13 ½

Hú. A borító azonnal elnyerte a tetszésem, a cím meg… kíváncsivá tett, mi az a tizenhárom és fél, a fülszöveget elolvasva pedig nem volt már kétségem, hogy el akarom-e olvasni. Nem számítottam ennyire borongós regényre, de részemről letehetetlen volt. Sok prológussal találkoztam, ami unalmasnak bizonyult és felesleges szócséplésnek, viszont Nevada Barr könyvénél már az első oldalon izgalmat kaptam. Élvezetes volt, ahogyan szép lassan összeállt minden kis részlet és megértettem mindent. Az ötlet kiváló és megdöbbentő, viszont a kivitelezéssel voltak kisebb-nagyobb problémáim. Például elég kevésszer találkoztam olyan könyvvel, amelyben helyesírási hibák és elgépelések vannak szép számmal, és néhány helyen fura volt a nyelvezet is. Szeretem ezt a témát, amikor az ember saját gondolatainak a rabjává válik, a kettős – kissé skizofrénnek ható – életet és a személyiségfejlődést, amin Dylan keresztülmegy. A megbotránkoztató epilógus pedig azért megbotránkoztató, mert valljuk be, többnyire igaz.

 

Justin Cronin: A szabadulás

Tavaly találkoztam ezzel a könyvvel, egy ismerősöm ajánlgatta a buszon utazva –emlékszem, szinte más bele sem fért az oldaltáskájába-, akit nagyon kedveltem, de sajnos mostanság nem beszélünk. Azóta nem tudtam kiverni a fejemből a borítóját, ami szerintem igen jóra sikerült.

Most végre megszereztem Nitának köszönhetően, és alighanem ez a leghosszabb könyv, amelyet mostanában elolvastam. Nagyon furcsálltam, hogy két ember fordította, úgy nagyjából fele-fele arányban. Az első öt könyv igazán tetszett (11 könyvre van osztva a kötet), majd érezhető lett a stílusváltás az újabb fordító miatt, s bár a második felében történtek a legizgalmasabb dolgok, mégis nyögvenyelősen ment néhány rész. (Eddig bele sem gondoltam, mennyi múlik a fordítón. Lehet, hogy sok könyv tetszene, ha nem az a személy fordította volna, aki, vagy éppen vica versa.)

Sok szálon függő, komplex cselekmény. Az első párszáz oldalon rágtam a körmöm és csavargattam a pulcsim szélét, hogy ugyan hogyan fognak összekapcsolódni a viseltes életű, földrajzi elhelyezkedésben és korban eltérő emberek élete, majd nem csalódtam. Sok véleménnyel ellentétben én az első oldalakat is élveztem, amikor Amy és édesanyja viszontagságos életéről ír Cronin, és Cartert is sajnáltam.

Késleltetés és mozaik, amitől néha egyáltalán nem értettem, hogy mit olvasok, hogy később a fejemre csapjak (ó, szóval ezért!). A kronológiai sorrend sokszori megtörése visszaemlékezésekkel – amelyekről Cronin nem tájékoztat mindig minket, csak egy bekezdés után jön rá az ember, hogy ez bizony 10 évvel ezelőtt történt – nagyon elnyerte a tetszésem, és az is, hogy egy-egy szereplőnél mindig csak információmorzsák derültek ki, majd egyre több és több, szóval az egyes személyekről alkotott véleményem folyton változott.

A befejezést kicsit nagyobb csattanóval képzeltem ennyi oldal után, de sebaj. Miután rájöttem, hogy ez egy trilógia első része, kíváncsian várom az újabb köteteket, mert gőzöm sincs, hogyan lehet folytatni. Rendben, a Metró2033-nál is ez volt az érzésem, és csalódást is okozott a második kötet, feleslegesnek tűnt.

Az ugróját, tetszett!

 

Sladana Bukovac: Szellemmajom

Avagy “Egy pszichológus viszontagságai”

Egyik osztálytársam jóvoltából múlthéten kaptam kölcsön ezt a könyvet, amelyet nem hogy nem kértem, de a létezéséről sem tudtam. Miután a fülszöveg ígért nekem háború utáni korrupciót, internetes társkeresést, bordélyházakat és transzszexuálisokat, s állítólag a kritikusok ezt a regényt a Száll a kakukk fészkére horvát megfelelőjeként emlegetik, kedvem lett beleolvasni. Vajon hogyan kapcsolódnak ezek mind össze?A könyv háromnegyedéig az volt az érzésem, hogy ez a könyv nem szól semmilyen nagyobb volumenű dologról, mégis olvasmányos és letehetetlen. Pavel személyisége egy idő után szimpatikussá vált, bár néhol nem tudtam hová tenni. Az általa kitalált nevek szórakoztattak (Vén Róka, Morális Gyötrődés, Szivárványharcos..), tetszett az a kis pszichológiai háttér, a különféle emberek bemutatása, s az, ahogyan Pavel doktor lassan egy kezelendő pácienssé változott a történések áradatában. A könyv utolsó része meglepett a hosszú eseménytelenség után, s bár már 30 oldallal a vége előtt lehetett sejteni a záróakkordot, gyorsan faltam az oldalakat, hogy bizonyosságot nyerjek.

A könyv jó elmerengni és továbbgondolni a dolgokat, életünket, környezetünket, rájövünk, hogy nyugodt szívvel kérhetnénk mi is papírt egy helyi Paveltől poszttraumás-stressz miatt, s tetszett a doktor olykor előbukkanó szarkazmusa, amelyet a gyomorsav-túltengésre fogott. Először furán vélekedtem a címről, de miután elértem ahhoz a ponthoz, hogy megértsem miértjét, egyből pálfordulás következett, s örültem, amiért nem a kacsacsőrű emlőst vagy a foltos hiénát választotta az írónő.

Mint írtam volt, olvasmányos, a vége pörgős, megérte elolvasni, de soha nem lesz életem legjobb könyve. Kedvenc mondatom belőle pedig minden kétséget kizárólag a következő: „A pszichés zavarok diagnózisai közé sürgősen be kellene vezetni azt a szót, hogy „hülye”.”

 

Eva Hornung: Kutyafiú

A békéscsabai könyvtárban találkoztam ezzel a könyvvel először: a párom kivette, én pedig elolvastam a fülszöveget. Látszólag német nevű szerzőnő, aki valójában ausztrál, de a regény Moszkvában játszódik. Ezt meglehetősen furcsának tartottam, de tetszett az alapötlet, ezért amint lehetőségem adódott rá, el is olvastam, s azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem csalódtam.

Ha valaki könnyed, szórakoztató regényt várt a cím, vagy esetleg a borító alapján – ahogyan azt én gondoltam – akkor nagyot téved. A történet nyomasztó és elgondolkodtató, s biztos vagyok benne, hogy a befogadók  nagy része átértékeli, vagy legalábbis elgondolkozik saját életminőségén. A főszereplő egy akkor négy éves kisfiú, kinek eltűnnek a szülei, s miután minden ehető dolgot felélt a lakásban, elhagyja azt. Hamar rátalál egy vemhes szuka kutyára, aki „örökbe fogadja” a fiút, Romocskát, s innentől teljesen megváltozik az élete. Afféle modern Mauglivá válik, ahol hamar szembesül a kutyák Sir Kánjával: az éhezéssel, a hideggel, a nélkülözéssel, s az őket körülvevő zord világban rejtőzködő veszélyekkel és ellenségekkel.

A könyv második felében kicsit elszakadunk a kutyáktól az emberi alakok megjelenésével, akik által részünk lesz hatalomfitogtatásban, kapzsiságban, brutalitásban, meg nem értésben és egy cseppnyi szeretetben is.

Mindenképpen megérte elolvasni, az utolsó két oldal pedig továbbgondolásra sarkallt, s képzeletben odavéstem egy halvány miértet a zárszóhoz.

Fülszövegért

Moly.hu -s profilért