Anne Rice: Interjú a vámpírral

A könyv, amelyet szenvedve végeztem ki. Semmit sem olvastam még Anne Rice-tól, s valószínűleg nem is ez a legjobb kezdés, de a Vámpírkrónikáknak ez az első része, gondoltam haladjunk hát sorban. Valahogy többet vártam (de azért nem szegte kedvem, és nem írom feketelistára az írónő nevét) és csalódtam. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, vontatott. Lehet az a probléma, hogy nekem ez a visszaemlékezés szintű cselekményleírás – amelyről mindig elfeledkeztem, mert nem igazán hatott interjúnak – nagyon nem tetszik. Pár oldal betoldásnak, vagy esetleg egy fejezetnek még elmegy, de így, 286 oldalon soknak tartottam, s attól függetlenül, hogy interjúról van szó, a nagy része szőrszál-hasogatóan részletesnek bizonyult. (Szeretem én a szép és hosszú leírásokat, nem erről van szó.) A történetet fele ekkora terjedelemben is lehetne közölni, néhol az volt az érzésem, hogy ha átlapoztam volna pár oldalt, akkor sem maradtam volna le jóformán semmiről. Továbbá hiányoztak Louis élettörténetéből – ha már ilyen bő lére lett eresztve – váratlan fordulatok és csavarok (vagy legalábbis valami, ami hat annyira az érzelmeimre, hogy pár pillanatra a földhöz kívánjam csapni a könyvet, vagy lefejeljem az íróasztalt megvilágosodás gyanánt). Louis karakterében egyszerűen nem sok dolgot láttam, Claudia akaratossága nem mindig tetszett. Lestatról 20 oldalanként változott a véleményem. Madeleine-t nem értettem, hogy egyáltalán miért van benne. Armandról csak a végén bukkant fel pár oldal erejéig, ő még szimpatikus. Viszont tetszett a megvilágítás, miszerint nem is olyan jó a vámpírlét, s belegondolva tényleg borzalmas lehet örökké élni.

Fülszövegért

Moly.hu-s profil